Séta zimankóban

Deres álomba fagyott fák hézagos árnyában baktatok. Nehéz felhők gyűlnek, pelyheznek. Mint amikor valaki a végtelen kegyelmű Isten irgalmában bízva világba ont örömöt-bánatot, szakadatlan havazik s minden pihe, akár leheletnyi csend, óvatos zizegő nesszel szállingózik alá.

Ahogy sose szoktam, padtámlára kuporodok. Kezem zsebre vágom, havas lábam az ülőkére nőtt kucsmába dugom, nyak behúzva, szem lehunyva mélázok, beleszenderedek, képek peregnek elém…
Hideg hajnal. A közönyszürkeségbe feledkezett várost sárga villamosok dübörgése-csilingelése tartja ébren. Egyre nehezebben, mert a télvégi fáradtság, akár a lábujjhegyen-járás észrevétlenségével szétfolyó sötétség álompora, belepi az utcákat, tereket, embereket.

Fagyos reggel. Kis koszos tócsákra jéghártya bőrödzött, a nyers ágakra, ereszekre a tegnap olvadt hóból jégcsapok nőttek s a kelő nap bíbor játékában nézve akár milliónyi ezüst és aranyszál-csengettyűk csüngnek.
Cseng-bong az öblös dagonya-csarnok, a hangulat naphosszat tetőre hág.  A gyógyulás, a tisztulás zsibongó katedrálisa ez, sok-oldalhajós, sok-kupolás. A nedves panorámaablakon túl napsütötte kopár erdő, türkiz mennybolt, csillogó téli táj, fagyöngy-csipegő rigók, borostyán futotta fenyőkön cinegék, csuszkák. Benn mennyi víg, derűs arc, bár sok tekintet nyugtalanul vibrál, s a hullámzó felszín alatt ott toporog-imbolyog megannyi fáradt, agyonnyűtt test tehetetlen tömegként hozzá.

Édes kicsi kuckó: csend, pihegő emberek, számtalan elmélyült arcvonás. Szemlélődnek, gondolkodnak, meditálnak? Ki tudnó bár?
Szívet szorít, fojtogat a forró, kamillás gőz, falakról, testekről csepeg az izzadtság. Ajtó nyílik, libben a lomha pára, újak jönnek, aléltak mennek, hideg vizű medencébe vetik maguk: csobbanás, fogvacogva abban dideregnek. Aztán remegő léptekkel igyekeznek vissza, de most másik, fűtöttebb kabinba.

Ott még áhítatosabb a csend, szinte imádságos-néma, csupán a gőzfúvóka szörtyög az elé tömött levendulakötegen át. Kusza lámpafényben forró ködgomoly: bőrt perzsel, tüdőt éget, tompul az agy. Nyirok csurog, saját levében fő a test, alatta verítékpatak. Pokol! S micsoda ádáz küzdelem a gőzfelhő-démonnal eme kies bugyrában!

Szemközt egy hölgy macival babrál. A szauna-érzést fokozandó váratlanul levegőért ziláló, csupa lucsok társához fordul:
- Tartsd a markod, jóslást ne várj, csak mézet csurgatok! Alaposan dörzsöld be magad, arcod s mindened, így ni!
- Köszi. Nem kár ezért a drága finomságért?
- Bolondozol? Megérdemeljük, ennyi kis kényeztetés tán nekünk is jár! Ápoljuk, méregtelenítsük, hadd tisztuljon, szépüljön, frissüljön a testünk.
... - És a lelkünk? - nyöszörgöm zsibbadtan álom és ébrenlét színes félhomályán.

Saját hangomra rázkódok fel, no és hogy fázok a lassan ellepő hópaplan alatt.
Miként tisztulni-szépülni vágyó gyermek tenné, pirospozsgás orcámra tenyérnyi havat dörzsölök. Reszketősen megborzongok: - Brr. Kesztyűt húzok, indulok. Csizmám alatt friss hó ropog-csikorog.
Bősz méltósággal varjú lépdel tőlem, látszólag céltalan szárnyra kap, s rekedt hangon az éles levegőbe kiált: - Kár, kár.

Kényelmes, almaillatú szobámra gondolok, s hátam a duruzsoló kályhának vetem. Meg jut eszembe fűtetlen, tömjénfüst lengte templom, jeges szentelt víz, kereszt, lobogó mécs, hamvasztott barka, s por.
Hipp-hopp nőtt fátyolfoszlányba rejtezik a narancsos napkorong: erőtlen fény vadóc rózsabokron, majd fagyba dermedt csipkebogyók lángjában aludni ég.

Ágak-bogok zörrenő árnyából a jámbor mosolyú telihold kél, s háztetőről háztetőre lépve körbejár. Alant farkas vonít, sakál nyüszít, kivert kutya szűköl az égre, ám pirkadatra vad mind kezesre szelídül.
Metsző szél süvít, csípősen arcon vág, visszafelé tol a puha pustolás lágy ölébe. Fejem földnek szegem, daccal feszülök neki, szaporázom ólomnehéz lépteim. Sietek.

De kihez, de hová?

Dr. Milbik József