Édesanyám imakönyve...

Messze, messze nyúlik vissza a gyermekkorba, vagy talán nem is olyan messze...

Két bátyámmal együtt rengeteg játékban és csínytevésben vettünk részt. Kispesten ahol laktunk nagyon jó szomszédok és közösség vett minket körbe. Akkor még az emberek jobban érdeklődtek egymás iránt. Összejártunk, beszélgettünk, a felnőttek zenét hallgattak, zongoráztak, a rögtönzött koncerteket finom kakaó és sütemény illat vette körbe. A férfiak vitatták a napi politikát, szinte "móriczi" képet láthattam, az akkor cseperedő felfogásommal. Nagyon szerettük a délutáni tea időszakot. Bár a világ akkoriban szűkösebb volt, jutott mégis mindenre.

Édesanyám beosztó volt, nagyanyámtól tanulta, pedig az akkori háború előtti világban nem kellett volna. Nagyanyám szigorú tekintetű, - talán gyönyörű kék szeme tekintetének köszönhette, - benne volt a porosz asszonyok keménysége, igen nagy rendszeretete. Mi gyermekek sokat játszhattunk. Télen nagyon szerettük a szánkót, istenem, mennyi fagyos órát töltöttünk az utcán. Sokszor a lovas kocsis mérgére, a kocsi után kötöttük szánkóinkat és csúsztunk a fagyos estébe. Fehéren csillogott minden, szikrázott a hó fénye a szemünkbe, néztük a hulló hópelyheket, néztük a formáját, rácsodálkoztunk az utcán gyéren kivilágító fények játékára.

Némely alkalomkor édesapám a két komondor kutyánkat is bekötötte a szánkó elé. Csúszott, száguldott velünk a világ. A gyermekkor nagy-nagy boldogsága vett körbe.

Minden vasárnap a vasárnapi ebédet a család 24 személyes asztalánál ültük körbe. Nem múlhatott el vasárnap a délelőtti mise utáni közös fogócska játék elmulasztásával sem. A kispesti Nagyboldogasszony templom és a házunk közötti métereket, futva tettük meg. Ki ér előbb haza, kinek jut édesanyám által sütött vasárnapi sütemény, ebéd előtt felszeletelt és szépen tálra rendezett darabjainak, szép pirosra sütött széle része!

Nagyanyám sokszor szigorú tekintetet rótt ránk, ebéd előtt édesség? Soha!

Nagyanyám, szigora és rendszeretete meghatározó volt a családban. Néha, mi gyerekek kuncogtunk, ő rosszalló pillantást vetett ránk. De szemében huncutság is volt látható.
A közös délelőtti ima, Bakos plébános úr útmutató, szavai úgy hangzottak a templomban, a lelkünk rezgett belé, mindenki áhítattal és befogadón hallgatta szavait. Mindig a szószékről prédikált, megilletődött csend vette körbe, amíg felment a szószékre. Nagyon szép volt a papi ruhája, minden misére más és mást öltött magára. Gyerekként a csodás csipke és hímzett ruha alsó szegélye kötötte le figyelmem. Vártuk az adakozás örömét, a perselyező is "kis papi" ruhát öltött, soha sem feledte az adott adományhoz hozzátenni "Isten fizesse meg" Pedig több százszor kellett elmondania, a vasárnapi misék "teltházasak" voltak. "Köszöntsük egymást a Béke jeléül" - számomra a csúcspont volt. Kezet lehetett fogni, barátsággal, mi gyerekek tudtuk, közeleg a mise vége is! Mint említettem a család összetartó lévén a misékre is együtt ment. Szülők, nagyszülők közeli és távolabbi rokonok is, akik megmaradtak Kispest földjén. Nagyanyám fekete, az Imakönyvére horgolt bibliatartó kis szatyorban hozta az ő Bibliáját. Horgolt fehér kesztyűjében tartva, oly kontrasztot mutatva. Fekete-fehér.

Mikor kezében tartotta, mindig lenyűgözte pillantásom. A bruxellei csipke sem lehetett szebb annál.
Mise után hazatérve a komódra tette mindig, horgolt kesztyűjével együtt. S ismétlődött minden egyes alkalomkor. Persze nem csak vasárnap, nagyanyám a hét minden napján járt misére általában a hetesre, az elmaradhatatlan kisszatyorral a kezében. Sokszor illetődve néztem, kézbe nem mertem venni a Nagyanyám imakönyvét. Nemcsak ő maga, a Bibliája is tiszteletet parancsolt.

Egyszer nagyon beteg lett, nagyon idős korában. Talán már a végső hazába való hazatérésre gondolt, mikor anyámat az ágyához hívta és mondta, neki adja az imakönyvet, jó kezekben lesz, vigyázzon rá.
A nyarak jöttek, telek múltak, mi gyermekek cseperedtünk, felnőttünk, ki-ki a maga életútját járta. Az Imakönyv ugyanúgy ott állt a komódon, de most már édesanyánk kezét tudhatta magán.

Az én gyermekeim, mikor az én édesanyám, az ő nagymamájuk tette a komódra a kis fekete Imakönyvet, kíváncsian nézték, mit tartalmazhat. Nagyanyjuk egyszer elővette, amikor a kis kíváncsi tekintetek rászegeződtek, s felolvasott nekik belőle. Kint ropogott a hó a léptek alatt, a fények bevilágítottak a tágas szoba ablakán, a kandalló meleget árasztó fénye és melege átjárta a szobát. A szánkó kint pihent, az Imakönyv megszólalt. Kedvenc karácsonyi időtöltéssé váltak a felolvasós, nagyis-désis esték. Közben az idő múlt, az unokák felnőttek gyermekeik születtek.

Édesanyám, ma az ágyához szólított és átadta nekem a kis fekete horgolt szatyorban az Ő imakönyvét…
Őrizd meg, nálad jó helyen lesz mondta. Fáradtan dőlt párnájára, lehunyta szemeit, arca kisimult, szelíd mosoly volt az arcán - talán arra téli estére gondolt, amikor az édesanyja az ágyához hívta őt...

Gondolatait lejegyezte Reviczky Éva