A család, mint erőforrás

Szép emlékeim közt őrzök egy sűrűn szemembe villanó képet. Megfogott szerénységének ideája – példa lett. Rég láttam, valami gyűjteményes tárlaton. Címe, festője nem sejlik, talán nagybányai, esetleg Holló László mű lehet, s a szamárral Egyiptomba menekülő Szent Családot ábrázolja.

A közepes méretű alkotás éles kontúrok nélkül, lágy fátyol-homályosan sugárzott meleget a nyomasztó túlerőt szimbolizáló hatalmas vászonparavánon, bár az időtávlat s a képzelet tágítja a teret.

Olybá tűnt, mintha a behavazott alföldi puszta mélyébe tapadó, magányos, fehér falú tanya jégvirágos ablakán kukucskálnék be alkonyattájt. Az irgalmatlan tél fagya szinte összeroppantja az apró hajlékot, de az, szobányi, finom fenyő- s kalácsillatú melegével hőn dacol. Tűzhelyének hamvadó zsarátnoka dereng némi fényt, asztalánál hálát adó, csendben imádkozó család. Akár mások, nap, nap, év, év után teszik dolguk, századok-ezredek örökül kapott ösvényét hűséggel tapodva, hogy tovább adhassák. A sorsformáló közös munka s közös cél örömük-keservük, egész életük és hitük tanúsága. Ünnep minden estjük, ajándék minden hajnaluk.

A teremből, a festményről hiányzott a zavaró, figyelemterelő túldíszítettség. A puritán közléssé tisztult vonalvezetés sugallja, e családot fölöslegesen nem foglalkoztatja hiú öntetszelgés, a kiválasztottsága, viselkedése mártíromkodó alakoskodástól, teátrális elemektől mentes. Nem kifelé, befelé élnek. Mint sok család, valójában mindenkihez hasonlatosan, haladnak a sors jelölte csapáson, de az ő életzarándoklatuk, még ki tudhatná, a virágba boruló, majd gyümölcsét megtermő fától a Golgota keresztfájáig vezet. S tévedésből se a hol hozsannázók, hol ítélkezők kegyetlen kénye-kedve, hanem az emberi s természeti törvények fölötti isteni-rendelés szerint!

 A Szent Családot zord hatalom készül összetörni, porba hullásig zaklatja-űzi. Tehát menekülésük oka a létezéshez való ragaszkodás, nem a könnyebb s jobb élet illúziója utáni ácsingózás, válaszlépésük az eddigitől is szorosabb összetartás, nem a gyáva szétfutás (bajban ismerszik meg az ember!). Ezt, a hittől, reménytől, szeretettől egyben lévő kicsi családot belülről nem emészti erkölcsi, értékrendbeli válság, viszont az őket üldöző, köröttük lévő, tehetetlen tömegként rájuk nehezedő nagyvilágot igen, melyben a betegsápadt ördögi gonoszság a kohézió. Micsoda hasonlíthatatlan fegyvernemek, mennyire más erőviszonyok! Ám ettől az antagonisztikus különbözőségtől lesz dinamikus, végsőkig kiélezett a szinte esélytelen küzdelem, ami eszmei magasságokba emeli az indulást. Arcukon láthatóan nincs félelem, nincs kétségbe esés, mert útjuk csak így járható: méltósággal, feltétel nélküli önátadással a Teremtő Isten akaratának, olcsó hősködés, nyafogás, szekértábor-gyűjtés helyett.

A kép alapharmóniájának váza a szereplők azonos vonalban haladása, nincsenek hierarchiát üzenő elé-mögé rendelt síkok, s ezt tovább, sőt tökéletesre egyensúlyozza a középre helyezett anya. Érzékelhetően a rájuk omló, egész lényüket átjáró égi fényt követik, illetve azt önön ragyogásukkal növelvén részben visszaszórják: csillogó arcuk-szemük a lelkük, világos homlokuk az értelmük tükre. A külső-belső fények e pazar játéka különös szférát von köréjük, mely védelmezőjük, erősségük: együtt egymásnak, egymásért vagyunk, összefogunk. Szűz Mária és a kis Jézus személye, küldetése lényegét hangsúlyozandó e káprázatban úgy vizionál, hogy ketten a kevés málhával (fizikai mivolt) az alázat, a békés szándék, az önként vállalt szegénység jelképe, a szamár hátán ülnek. Szent József követve őket, biztonságot, nyugodt hátteret nyújt, ezzel teremtve miliőt, amiben, s amiből élni-töltekezni lehet: testileg, lelkileg, szellemileg.

Tűnődésem alatt a nap előre járt, sugarait most a képre hinti. Annak olvadva megsemmisülő színei-formái egy fénnyé izzanak: előbb lefeslik a keret léceit, majd túlömölve szétfeszítik az őket összezúzni szándékszó roppant külső erő hóka árnyát. A dráma zajos győzelmi mámor nélküli katarzissá lényegül: merőben új helyzetet teremt, átrajzolja a világ lelkiismereti térképét.

A növő nappal havat, jégcsapot olvaszt, tetőkről, szívekről. Este, amikor az együtt olvasott-átbeszélt meséből megtanulja a család, hogy a boldogság más, mint a boldogulás, az elégedettség, mint az érvényesülés, halovány szikrákat kéménybe eregetve kihuny a meleg békét sugárzó parázs.

Van-e kép az Egyiptomból visszatérő Szent Családról?- nem tudom. Fordított menetiránnyal épp ilyen lehet. Vagyis isteni-fényben fürdéstől erős, rendelt útját közösen járó, szelíden élő, boldog családot látnék, mi a jövőnek megőrizte harsányan sosem hangoztatott önazonosságát. Nem amerikanizálódott, nem mállott. Ha bort tölt, áldást mond, ha kenyeret szel, keresztet vet, légyen akárkié, éljen bárhol.

Dr. Milbik József